Egy gázfröccsel átgázoltunk az utolsó mélyhomokos ösvényen, felugrattunk a füves partra és felriasztottunk egy csapat kopasznyakú keselyűt. Kelletlenül hagyták ott lakomájukat, azt a borzalmas valamit, amit önfeledten marcangoltak. Gurultunk még pár métert, megálltunk és bámultuk az elénk táruló látványt. A Rózsaszín-tó, a Lac Rose, a Lake Retba partján álltunk. Igen, annak a Rózsaszín-tónak a partján, amely évtizedekig a Párizs-Dakar Rally befutójának adott otthont. Itt voltunk hát Afrikában, Szenegálban, 40 km-re úticélunktól, Dakartól. Alig több mint két hete indultunk el Budapestről, de micsoda két hét volt ez! Mennyi mindent láttunk, hányféle kultúrán és milyen változatos tájakon motoroztunk át!


És hányféle meteorológiai zónán... Tizenöt fokos napsütésben hagytuk el Budapestet, Franciaországban hatfokos, esős reggelen indultunk útnak, aztán jött az áldott 20 fokos spanyol mediterrán ősz.

Észak-Afrika meglepően hűvös napokkal köszöntött ránk, Fezbe az esővel együtt érkeztünk meg. Az Atlaszon átkelve nem akartuk elhinni, hogy ez is Afrika, amikor dideregve álltunk egy kőomlás okozta útlezárás előtt, hogy alig egy nappal később a Szahara szélén, a látóhatárig nyúló homokdűnék előtt fényképezzük a motorokat és a tájat.
Aztán jöttek Nyugat-Szahara semmibe vesző útjai és a végtelenbe nyúló kősivatagok, amikor órákat motoroztunk és egy zsebkendőnyi árnyékot sem találtunk a 40 fokos tűz napon. Aztán egyszer csak átértünk a Szaharán, magunk mögött hagytuk a sivatagokat, kizöldült a táj és ismét elviselhetőbb lett a klíma. És most itt állunk alig egy órányira kitűzött célunktól, Dakartól a perzselő afrikai nap alatt.


Az út előtt nem kis fejtörést okozott, hogy milyen ruházatban vágjak neki a 8800 km-es távnak. Mi lesz az, amiben nem fagyok meg, nem sülök meg és még kényelmes is, hiszen vagy három hétig reggeltől-estig ugyanazt fogom hordani. Szerény számításaim szerint a három hét alatt három évszakot is megélek majd, még jó, ha nem négyet. Reméltem, hogy az Atlaszon át nem nehezíti majd korai hó az utunkat.


A választás egy amúgy is a tesztelésünk alatt álló dzsekire, az amerikai Klim Carlsbad dzsekijére esett, amelyet igazság szerint már hónapok óta elégedetten hordtam.
A Klim mellett szólt, hogy tervezői maguk is motorosok, ráadásul Amerika zord északi részének a motorosai. Maga a brand úgy jött létre, hogy az alapító a természetben dolgozó, hószánokkal, quadokkal közlekedő erdei munkásoknak, favágóknak kezdett strapabíró, megbízható ruházatot gyártani, olyat, amely lehetővé teszi a zord körülmények közötti munkavégzést. Innen már csak egy lépés volt az extrém terepmotorosoknak szánt kollekció kialakítása, amelyet követtek a szolidabb igénybevételnek kitett utcai motoros viseletek is. A nálam lévő Carlsbad dzsekit valahová közvetlenül az extrém ruházat alá pozícionálhatnánk. Ami végül is eldöntötte, hogy a Klim lesz a választott ruházat, az a brandre jellemző, réteges koncepció lett.

A Klim rendszere ugyanis egymás alatt (fölött) hordható, egymással kompatibilis, de önálló ruhadarabként is viselhető rétegekből – úgynevezett layerekből – áll. Tehát például egy base layer motorozáson kívül akár pólóként, egy mid layer pedig pulóverként is viselhető. Ez pedig azt jelenti, hogy annyival is kevesebb lesz a cipelendő poggyász. 
Az út leghűvösebb szakaszaira legalulra egy testhez simuló, elasztikus noname aláöltözőt vettem, arra egy Klim Aggressor 3.0-ás Klim base layert, fölé pedig egy Klim Inferno mid layert húztam.

A hatfokos esőben ez egy fűthető mellénnyel és a héj szerepét betöltő Carlsbad dzsekivel kiegészítve kellemes – tehát nem csak elviselhető – viseletet és órákon át való komfortos motorozást jelentett. Tíz fok körül a mellény fűtés nélkül még rajtam maradt, 18 fok körül már egyáltalán nem volt rá szükség. Rövidebb utakra a mellényt tíz fok fölött már nem nagyon hordtam volna, de az egésznapos motorozások során az említett szett bizonyult a legkellemesebb viseletnek. Ahogy melegedett az időjárás körülöttünk, elhagytam el a midlayer és azt már csak este, motorozás utáni civil viseletként hordtam. 
A harminc fokok beköszöntével alulra egy Klim Aggressor -1.0-át (mínusz egy) vettem, közvetlenül rá pedig a dzsekit.
Az Aggressor -1.0-ról azt írja a Klim honlapja, hogy az izzadság egyenletes elosztásával és elpárologtatásával egyenesen hűti a motorost! Ez igaz is, de csak akkor, ha a dzsekiben szabadon áramlik a levegő, tehát hőségben ki kell cipzározni a Carlsbad összes szellőzőnyílását. A legjobb szellőzést úgy éri el az ember, ha a csuklónál, a mellkasnál és a hátoldalon is kinyitja, mert a menetszél így szó szerint az egész testet átmossa.

A hosszúujjú fekete Aggressor -1.0 ugyanakkor civil viseletnek – tehát nem motorozáskor - Nyugat-Szaharától kissé soknak bizonyult, egy hagyományos rövidujjú póló ekkor már kellemesebb viseletet jelentett.


A Klim Carlsbad dzseki egészen világos, halványszürke színe abban is jó választásnak bizonyult, hogy sokkal jobban visszaverte a napsugarakat, mint útitársam hagyományos, fekete motoros dzsekije, igaz, annál könnyebben is szennyeződött – illetve jobban látszott rajta a szennyeződés.

A Carlsbad zsebekkel bőségesen el lett látva, ez jó, mert pénztől, kulcsoktól kezdve az iratokon át a telefonig, sőt bankkártyáig mindennek van helye, csak aztán ember legyen a talpán, aki tudja, mit hova tett. Kívül hét, belül öt különböző méretű és formájú zsebre leltünk eddig a Carlsbadon. Nem tartjuk kizártnak, hogy találunk még.


Az sem volt egy utolsó szempont, hogy a dzseki szokatlanul robosztus felépítésű, annak ellenére is súlyos egy darab, hogy nincs bélése. Ezt egyrészt a masszív protektorozásnak, másrészt a vastag, minőségi anyagoknak köszönheti. Előfordult, hogy akáciásban bóklásztam benne, ahol félarasznyi tüskék döfködték, karistolták a cordura szövetet, de egyik sem hatolt át a szöveten és meg sem sértette azt. Erről aztán eszembe is jutott, hogy a Klim honlapján láttam egy képet, amelyen egy BMW R 1250 GS lógott lefelé egy állványról egy Klim dezskivel felfüggesztve. Egy eséskor azért jól jöhet ez a strapabíróság, pláne itt Afrikában, ahol csodálatos kopasznyakú keselyűk ücsörögnek sokatmondó kitartással az útszéli fákon.


Vagy egy órát nézelődtünk, fotózgattunk a Rózsaszín tó partján, bejelentkeztünk egy rövid kis élővel, hadd nyugodjanak meg az otthoniak. Már csak egy kis örömmotorozás volt hátra, de nem vitt rá a lélek, hogy egy szál pólóban menjek, felvettem hát a Carlsbadot, felnyitottam az összes szellőzőt és nekivágtunk a maradék távnak. A menetszél kellemesen nyaldosta a testem – de jó lenne már otthon lenni – és a visszapillantóban láttam, hogy a keselyűk elégedett pofával ismét nekilátnak a falatozásnak.

Szöveg: Mező János, Motorrevü